A férjem, András, azt mondta, hogy elutazik egy üzleti útra — „csak három napra, drágám, Prágába.”
Összepakolta a bőröndjét, homlokon csókolt, és elment. Én csak bólintottam, sok szerencsét kívántam, és meg se kérdeztem, miért kellett neki az a kis ajándék, szépen becsomagolva kék papírba.
Este, megszokásból, megnyitottam a GPS-követő appot — mindkettőnk telefonján rajta van, mióta tavaly elveszett az övé. Nem vártam semmi különöset: repülőtér, aztán hotel.
De a képernyőn egy pont villogott valahol a város szélén. Mellette ez a felirat: „7-es számú szülészeti klinika.”
Sokáig csak néztem, nem akartam elhinni. Talán hiba? De a jel nem mozdult.
Fél óra múlva újra ránéztem — ugyanott volt.
Aztán láttam a sztoriját: kórházi folyosó, automatás kávé, és a felirat — „Csodára várok.”
Nem csaptam jelenetet.
Nem hívtam fel.
Nem írtam semmit.
Csak három dolgot tettem. Három halk, pontos mozdulatot — mint három sebészi vágás.
Először megnyitottam a közös számlánkat. A pénzt, amit a lakáshitelre gyűjtöttünk, átutaltam az új, saját számlámra. Andrásnak a közöshöz volt hozzáférése, ehhez nem. Majd később rájön.
Másodszor írtam egy levelet. Az ő főnökének.
Mellékeltem a foglalásokat és az üzenetváltásokat, ahol András maga kérte, hogy „visszadátumozva” intézzék a kiküldetést. Tudtam, hogy a cégükben az ilyesmiért azonnali kirúgás jár.
És harmadszor megtettem valamit, amit sem ész, sem megbocsátás nem magyaráz.
Elmentem abba a kórházba.
Nem azért, hogy jelenetet rendezzek. Csak… látni akartam.
Bementem a hallba, felmentem a harmadik emeletre.
Furcsa csend volt, gyógyszer- és friss műanyag-szag.
A nővér rám nézett, kérdezte, kihez jöttem. Azt mondtam: „A férjemhez.”
Ő bólintott, intett a folyosó vége felé.
Ott állt. Az ajtón túl, a kis ablakon keresztül láttam.
András egy széken ült, a kezét egy nő fogta. A nő szőke volt, fiatalabb nálam, kimerült, de mosolygott. Az ölében egy csomag takaró volt — abban valami megmozdult.
András felemelte a fejét, mintha érezte volna, hogy nézem. A tekintetünk találkozott. Egy pillanat volt csak, de abban minden benne volt: a hazugság, a bűntudat, meg valami furcsa, fájdalmas gyengédség.
Nem dühöt éreztem. Inkább ürességet. Mintha valami véget ért volna bennem, ami már régóta csak árnyék volt.
Visszamentem a lifthez. A nővér utánam szólt, hogy „megnézi, kihez jött pontosan”, de én csak annyit mondtam: „Nem szükséges.”
Kint hideg szél fújt. A telefonom rezgett — András hívott.
Nem vettem fel.
Csak néztem a kijelzőt, a nevet, ami addig otthont jelentett, most meg… idegent.
Hazamentem, leültem az asztalhoz, és új levelet nyitottam.
Nem neki. Magamnak.
Tárgy: „Kezdődik.”